Hazánk, hazánk, te drága szó,
Zendülj az ajkakon!
Nincs bérc, egekre felnyúló,
Se völgy, se part oly bájoló
   Sehol, mint itten északon,
   Öledben õsi hon.

Hazánk szegény, de hadd legyen
Annak, ki kincsre vágy.
Hadd vesse meg az idegen,
De mi szeretjük mind híven:
   E sziklatáj, ezernyi láp
   Nekünk tündérvilág.

Oly kedves a sellõk zaja
S az ér a völgy ölén,
Sötét fenyõink sóhaja,
A fényes nyári éjszaka;
   Itt szívderítõ érzemény
   Minden, mi dal, mi fény.

Apáink itt harcoltanak, 
Kezükbe' kard, eke,
Ború volt, vagy sütött a nap,
Szerencsében s balsors alatt
   A finn nép egyként éreze,
   Nem rendült meg szíve.

S a vér, mit bõven hullatott,
Értünk folyt gazdagon;
Öröm-virága itt nyílott,
Itt érze bút és bánatot;
   Övé volt munka, fájdalom
   Sok hosszú századon.

Áldás és boldogság nekünk
Ittlétünk perce mind;
Bár zord legyen itt életünk,
Ez a hazánk, szülõhelyünk.
   E földtekén ily drága kincs,
   Mint e hely, semmi nincs.

S most ím elõttünk láthatunk
Egy téres tartományt; 
Kitárhatjuk felé karunk,
Tavaira mutathatunk
És boldogan mondhatja szánk:
   Ez itt a mi hazánk!
   S ringasson bár fény, kényelem

Arany-felhõk alatt,
S éltünk örök vígság legyen, 
Melyben panaszkönny nem terem, 
   Ez a sovány föld marad,
   Hová vágyunk ragad.

S ki festhetné a sok viszályt,
Melyet e nép megért,
Midõn ellen tiprá honát
S éhség, fagy kínja járta át?
   Ki mérné föl a szenvedést,
   S mit hullatott a vért?

Oh föld, ezer tó földje te,
Dal s hûség honja vagy;
Te vagy a révpart enyhelye,
Múltunk, jövõnk igéretet.
   Légy bár szegény, gondot nem ad,
   Csak boldog légy és szabad.

Kinyílik egykor, érzem én,
Virágod bimbaja.
Szeretetünk örök tüzén
Fakad számodra üdv, remény:
   Fennen csapong még valaha
   A mi hazánk dala!